21.Sóvárgás

Sziasztok!

Most kicsit hamarabb hoztuk meg nektek az új részt.
Reméljük örülni fogtok neki és tetszeni fog. 
Köszönjük a 21 rendszeres olvasót és a pipákat. Jó olvasást!

Puszi Evelyne és Lissa!

Bee szemszöge

  Nem értettem mi történt, a fejem nagyon fájt és úgy éreztem magam, mintha az egész testem egy szikladarab lenne. Lassan nyitottam ki a szemem, először Harry aggódó és kissé ideges tekintetével találtam magam szembe, majd barátnőm ijedt tekintete tárult elém. Hallottam, hogy valamiről beszélnek, de egyszerűen nem tudtam kivenni, hogy miről. Lassan felültem, mire még jobban megsajdult a fejem.

  - Mi történt? - kérdeztem, bár abban már nem igazán voltam biztos, hogy hallották is.

  - Ezt idd meg - adta a kezembe a poharat. - Utána pedig irány az orvos - azt már nem. Az egyetlen dolog, amitől a legjobban félek azok a kórházak és az orvosok eszem ágába sincs bemenni.

  - Mi? Nem, szó sem lehet róla. Jól vagyok, csak egy kicsit megszédültem - erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra, amit lehet, hogy a fiúk bevettek, bár Harry nézéséből nem ezt vettem le, de a barátnőm biztosan nem.

  - Ezt nem úszod meg - nézett rám komolyan. Tudom, hogy ilyenkor nagyon nehéz lebeszélni bármiről is, de valamit ki fogok találni.

  Nagy nehezen sikerült meggyőznöm az én barátnőmet, ám ekkor észrevettem, hogy az én aggodalmas barátnőm nyakán ott virít egy vörös foltocska. Tudtam, hogy Niallel nagyon jól megy nekik, de azért azt nem gondoltam volna, hogy egy éjszakára megyek el és már ennyi minden történik. Egy kicsit elpirult, majd felállt és a konyha felé vette az irányt, Niall is utánament, a fiúk pedig jót nevettek rajtuk. Nekem is mosolyogni támadt kedvem egészen addig amíg meg nem éreztem, hogy besüpped mellette a kanapé. Azonnal odakaptam a tekintetem és Harryvel találtam magam szembe. 

  - Jól vagy? - tette a kezét az enyémre. Lehet, hogy aggódik értem, de én nem felejtettem el semmit sem az előbbiből így elrántottam a kezem és arrébb ültem, amit ő csak egy morgással válaszolt.

  - Ne gyere a közelembe - motyogtam. Tudtam, hogy a többiek is itt vannak, de valamiért úgy éreztem, hogy élvezni fogják a kis beszélgetésünket, de én már kevésbé. - Nem, nem vagyok jól minden rólunk szól, pedig nincs is semmi közöttünk - ordibálni lett volna kedvem, de nem volt erőm így csak halkan beszéltem.

  - Sajnálom - láttam rajta, hogy tényleg komolyan gondolja, de nem érdekel. - Bee szeretném ha bemennél egy kivizsgálásra - terelte komolyabb témára a szót.

  - Tessék? - néztem fel rá. - Nem megyek sehová, jól vagyok.

  - Ha jól lennél akkor nem ájultál volna el - sóhajtotta.

  - Ebben igazat adok Harrynek Bee - szólalt meg Liam, a többiek pedig beleegyezően bólintottak.

  - Azért ájultam el, mert semmit sem ettem és felidegesítettem magam - forgattam a szemem. - Már máskor is megtörtént és amint látjátok még mindig itt vagyok - mutattam végig magamon.

  - Lehet, de akkor még nem ismertél minket - túrt bele a hajába. - Most viszont el fogsz menni arra a kivizsgálásra.

  - Nem, nem fogok Harry, ne csinálj úgy mintha aggódnál értem - találtam meg a hangom, de még mindig elég halk volt. 

  - Pont azért csinálom ezt, mert aggódom - állt fel. - Aggódom érted, nem akarom, hogy bajod essen.

  - Nem fogok elmenni kivizsgálásra - ráncoltam a homlokom.

  - Azt még meglátjuk - hátat fordított nekünk, majd eltűnt a konyhába.

  Tudtam, hogy most Sophieval megy beszélni, de remélem nem sikerül rábeszélnie, hogy rávegyen... mert ha meg is tenni, Sophienak se engednék. A többiek felé fordultam, látszott rajtuk, hogy nagyon megijesztettem őket.

  - Sajnálom - motyogom - nem akartalak titeket megijeszteni, csak felidegesítettem magam ennyi az egész.

  - A lényeg, hogy jól vagy - sóhajtja Liam.

  Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, majd hallom, hogy nyílik az ajtó és a barátnőm lép ki rajta.

  - Tudod, hogy nem vicceltem! - fogalmam sincs, hogy miről maradhattam le, így rákérdeztem.

  Amit elég hamar meg is bántam, mivel kiderült, hogy Harryvel kapcsolatos. Átadta a tálat, két szelet pirítóssal, majd olyat mondott aminek nem akartam hinni. Először Harry fog rám vigyázni, majd ő. Miért nem akad le végre rólam? Miért nem érti meg, hogy nem akarom, hogy a közelembe legyen. Soph is észrevette, hogy valami baj van, így azt mondta, hogyha nem akarom akkor nem kell. Igaz nem akartam, de tudom, hogy a fiúknak is van dolguk és ők is szeretnének kettesben lenni, amit meg is értek így belementem. Miután felállt és a lépcső felé kezdett menni Louis még utána szólt. Szinte biztos vagyok benne, hogy mindenkivel ezt csinálják, hogyha itt van a barátnője. De amint ismét megláttam magam előtt Harryt, már elment jó kedvem.

  - Miért nem eszel? - kérdezte.

  - Mert nem szállsz le rólam?

  - Mert aggódom érted - sóhajtja. Hallottam, hogy a fiúk is felfelé mennek. Szuper tehát kettesben vagyunk.

  - Nem kell, mert jól vagyok - rántom meg a vállam., továbbra is csak bámul. - Ha nézel biztos lehet benne, hogy nem fogok enni - sóhajtom. 

  Leült a kanapé mellett lévő fotelbe, majd sóhajtva dőlt benne hátra és hunyta le a szemét. Tudom, hogy nem kellene, de megsajnáltam. Nem érdemli meg, hogy bántsam, hiszen most is látszik, hogy mennyire aggódik értem. De képtelen vagyok elfelejteni azt az estét, nem megy, hiába akarom, nem megy. Most pedig a nap hátralevő részét vele fogom tölteni és amennyi szerencsém van, mikor Soph ideje jönne, akkor is ő lenne velem. Félek, hogyha a közelembe lesz ilyen hosszú ideig képtelen leszek ellenállni neki. Miután befejeztem az evést, az asztalra tettem a tálat és fel akartam állni, de egy hang megzavart.

  - Micsinálsz? - kérdezi.

  - Aludni szeretnék, szóval felmegyek - amint felálltam, ismét megszédültem. Mi a fene bajom van? Két kéz fonódott körém. - Nem kell segítened.

  - Aha, ne most add az erős lányt, amikor látom, hogy milyen gyenge vagy.

  - Egyedül is megy - morgom, mire elenged. Teszek két lépést és megszédülök, majdnem el is esek, de Harry elkap.

  - Látod nem megy egyedül is - suttogja, a kezeit a lábam alá teszi, majd felemel.

  - Kérlek tegyél le - motyogom.

  - Amint felértünk leteszlek - olyan gyengének érzem még mindig magam és a közelsége ezen egyáltalán nem segít. A fejem a vállára hajtottam és azonnal megcsapta az orromat férfias illata. Éreztem, hogy egyre nehezebben veszem a levegőt. Hiányzik az érintése, hiába akarom tagadni hiányzik. - Mi a baj? - kérdezi, miközben benyit a szobájába. 

  - Se-semmi - dadogtam. Letett az ágyra, majd rámerített egy takarót. - Miért vagy ilyen kedves? - kérdeztem halkan. Lefeküdt mellém, majd a könyökére támaszkodott.

  - Biztonságban akarlak tudni - adja az egyszerű választ. 

  - De én bunkó vagyok veled, mindent megteszek, hogy utálj és te mégis így bánsz velem...

  - Megérdemlem - néz a szemeimbe.

  - Nem biztos - csúszik ki hírtelen a számon.

  - Tessék? - nyílnak nagyra a szemei.

  - Semmi - vágom rá.

  - De én hallottam. Tudom, hogy már nem haragszol a szíved mélyén csak makacs vagy - mászik közelebb hozzám.

  - Harry - suttogom.

  - Valld be, hogy hiányzom. Tudom, hogy így van. Látom rajtad, amint megjelenek te már menekülsz is előlem - túl közel van.

  - E-ez nem igaz - motyogom.

  - Akkor állíts meg - hajolt közel hozzám, az ajkaimat nézte, mire én nyeltem egyet. Nem fogok neki tudni ellent mondani, túl régóta vágyom erre. A szemeit az enyémre emeli, majd ismét a számra várja, hogy megállítsam, de nem megy, nem vagyok elég erős. Az ajkai már súrolják az enyémet...

  - Ne - teszem a kezem a mellkasára.

  A szemeimet sós cseppek kezdik marni, tudtam, hogy nem lesz jó vége ennek. Nem kellet volna kettesben maradnom vele. Ha nem állítottam volna meg, akkor most már ki tudja hol tartanánk. Érezni akartam az ajakit az enyémen, de az agyam azt parancsolta, hogy ne. Miért vagyok ennyire gyenge a közelében? Az első csepp már el is hagyta a szemem, de ő egy mozdulattal le is törölte.

  - Kérlek ne sírj - hiába, a kezeim közzé temettem az arcom és utat engedtem a többi könnyemnek is. éreztem, hogy magához húz és a hátamat kezdi simogatni, ami csak még nagyobb zokogásba késztetett. - Kérlek nyugodj meg. 

  Furcsa, igaz? Pont abba a személybe kapaszkodok görcsösen akiért sírok, aki összetörte a szívem. De hiába tette ezt hiszen azok az aprócska darabkák még mindig érte dobognak, még mindig érte sóvárognak. Nem tudom, hogy mire hallgassak  a szívemre, ami azt suttogja, hogy bocsájtsak meg neki? Vagy az agyamra ami messziről elkerülne? 

  - Ha ki is fog nyírni, most szólok Sophienak - engedett el hírtelen, fel akart állni, de nem engedtem. Elkaptam a csuklóját és könnyes szemekkel néztem rá, de mivel sötét volt a szobában alig láthatott.

  - Veled akarok lenni - néztem a szemébe - nem Sophieval.